Már nincsenek álmaim,
Már nincsenek vágyaim,
Csak melódiát, halk zenét,
Hétköznapi naplementét.
A kandalló tüze mellet
Bársonyos hűs lehelet
Kezem kezedbe vennéd,
Kopogna váratlan vendég.
Szemünk ráncokba merengne,
Mit kisimít egy élet emlék,
Néha egy-egy vicc, szelíd mosoly,
Mely arcodról arcomra omol.
Idő festette fehér hajunk
Gondterhelt csontos homlokunk,
Mögötte emlék képei,
A fakót színessé teszi.
A meghitt estéknek része,
Végső napjaink, kísérje
Napsütés, unokák zaja,
A huncutságuk, hatalma.
Már nincsenek álmaim,
Már nincsenek vágyaim,
Mind ez messze képzelet,
Ez adhatna, végső értelmet.
2 hozzászólás
marica…
Én inkább a végső célt, cvégső megnyugvásnak titulálnám nem értelemnek… bár tényleg ez életünk értelme.. hogy a sok munka után megpihenjünk végre… Nyitott szemmel járok és tényleg ezt látom az idősebb generációban, amit itt leírtál… már nincssenek vágyaik… elérték a végét lassacskán…
Ám a még vágyódó generációknak igenis ez a vágya… és vágyakoznak is! 🙂
Köszönöm.
Kedves Tituszköszönöm az elismerésedet és hogy dondolataidat megosztottad velem.Tudod azért végső értelem mert hiába a cél ha nincs eredmény. és ha igy zárul az ember élete akkor az a végsőcélért való életnek ad végső értelmet.
sokan vannak akiket az élet nehézségei a végén elhagyják a társukat.
szeretettel: marica