Hosszú volt a nap, csak vánszorgott,
Lassan, húzta a perceket, mint sánta a falábát.
Nem kapcsolok lámpást, ha arcod nem láthatom,
minek szórja hiába világát?
Csukott pillám alatt, úgyis érzem, tested minden apró vonalát.
Az éj sötétje lopakodva vesz körül,
mint fojtogató bársonylepel rám ül.
Nincs fény, csak mély sötét, és karcos téli szél.
S én fuldokolva sötétbe bújva arra várok,
hogy kopogását ne halljam suttogásodtól.
Hosszú nap után, hosszú éjszaka.
Égő fájó álmatlan kínzó minden szava.
Kegyetlen hajnal, könnyben úszó rideg reggel.
Csak a magány az, ki ilyenkor felkel.
2 hozzászólás
Nem is találhattál volna jobb címet, versed nagyon szépen érzékelteti a fájó magányt.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Zsuzsa! Köszönöm, örülök, hogy tetszett! 🙂