Szárnyaival ölel át a nap,
arcom eltemetem zugába,
a szél simogatása bűnt ad,
léptem elvegyül a magányba.
Elveszett vagyok és kiszáradt,
könnyeimmel a földre esem,
szemtől-szemben most a világgal
úgy érzem, csak gyilkol a szívem.
Egyedül a városban
By Andika
4 hozzászólás
Ismerem az érzést, Andika! remekül megírtad
gratula
Köszönöm András a véleményedet, mindig jó olvasni a kedves szavaidat, köszönöm! 🙂
Úgy emlékszem, nem igen olvastam még Tőled ilyen borongós hangulatú
verset.
Vannak ilyen pillanataink is, de a NAP azután újra kisüt ránk.
Szép a versed, gratulálok.
Igen, igazad van, azóta már jobb kedvem van. 🙂 Köszönöm, hogy olvastál!