Léptei nyomán a szikkadt föld cserepes csendje
macskamód’ dorombolt, s a búzakalászok rendre
neki bólogattak minden hűs-borzas hajnalon.
S ha az őszi, tág határ suttogását hallgatom,
ma is róla zeng a fénylő, szél-zúgó nyárfasor:
dalolja dolgos két kezét, ahogy görnyed, hajol;
éneklő mosolyát, s a táncoló szarkalábat,
dalolja egyetlen hősömet, Édesapámat.
3 hozzászólás
Isten éltesse apukádat, ezzel a verssel biztos mosolyt csalsz az arcára (és talán könnyeket a szemébe)!
A cím is és a vers is lenyűgözött… pontosabban együtt a kettő…
Elakadt a szavam, de egy ilyen vershez azt hiszem, nincs is rájuk szükség, hiszen önmagáért beszél, és a lényeg az érzés, amit kiváltott bennem… 
Nagyon jólesett olvasni!
Szeretettel: Mónika
Lányok, köszönöm szépen kitartó figyelmeteket, nagyon jól esik! Hanga