Belső hang prológus gyanánt:
Sír az Isten, bőg, zokog,
megszakad a röhögéstől.
A test színpadán
jól áll neki a főszerep.
Nevet Ő, arcán
az égő kör
jelenlét-mezős.
Isten:
"Hagyjunk fel
az öldökléssel,
úgy, hogy élő szóként
az Ige visszhangozzék
a bordák között,
örömöt csengjen
a szembogár,
és a kegyelem-virág
szépítse hamvaink.
Tomboljon inainkban
a megértés,
izmaink szeretgessék
meg terheik,
hogy az összes
porcikánk
ölelje át
fénnyel
átszőtt árnyait.
Mossa tisztára
mindazt, ami
akadályokat gördít
az ösvény útjába,
hogy lehelete
bejárja
az örökkévalóság
határtalan végtelenségét.
Gyertek,
mondjuk közösen:
EGYSZERRE
ÉN
VAGYOK
AZ
ISTEN,
HA
TALÁLKOZNI
SZERETNÉL
VELEM,
AKKOR
CSAK
ÖNMAGADAT
NÉZD!
Belső hang epilógus fejében:
Tükörszobámban
nincsenek falak.
2 hozzászólás
Kedves Szabolcs!
A profán és a szakrális keveredése adja az abszurd jelleget. Tetszik, A hangvétel egy kicsit Babits Jónás könyvére emlékeztet, nyilván a téma teljesen más. Egyébként tükörszobában nem nehéz az Úrnak képzelni magunkat. Csak ne jöjjön utána a gumiszoba.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Köszönöm szépen.
Mindig örülök soraidnak, és észrevételeidnek, meglátásaidnak.
Szeretettel: Szabolcs