Egymagam

Szélcsendben hömpölyög a Tisza,
hajlottan áldozó horizontra ér.
Hálóját a hold egymaga szövi,
füzesek, nyírfák ezüstjét bűvöli.
Akácillattal üzen a tavasz,
tanyákon aludni tér a nyáj.
Pásztortűz hamvad,
harmonikaszó lassul, halkul,
egyszer csak elhallgat.
Gyöngyöző hullámok verődnek össze,
hogy tükörfényükben fürödjön a Hold:
friss csobbanással egymásba karolnak,
csacska dalukkal partra érnek,
susogó fákkal éji dalt zenélnek.
Vízre hajló, borzas lombok ágán,
nyájas bokrokon loccsan,
megtorpan a sodró áradat, álmodón.
Kanyarog tovább a folyó,
ringó vizén időtlenséget cipel.
Tekintetem valami
finom remegésbe ér össze a
sosem volt, sosem lesz
semmivel.