Egymás kezét fogva…

Azt hiszem, nem kellene leírni,
Ki se kellene tán mondani,
Csak hallgatni kéne
Csendesen melletted ülve,
Mint régen…
De ha mégis szeretnéd hallani
Akkor most is ki fogom mondani,
Százszor, ezerszer, mint akkor régen
Ott a téren,
Hogy szeretlek.
Tudom, te vagy a lényem másik fele,
Hogy az életnek ez a rendje.
Akkor, – régen,
Ha én a jobb voltam, te a ball,
Egyikünk mindig mást akart.
Ellentétek vonzása,- mondták.
Ezek voltunk.
Ötven évig csiszolódtunk.
Hagytak rajtunk nyomot az évek,
Nem vagyunk már igazán szépek,
De a hervadó virágnak is van valami bája,
Akkor is, ha kissé megfakult, gyűrött a ruhája.
Búzavirágkék szemed halványabbnak látom…
Sokszor rám tekint,
Mikor nem is várom.
Gondolatunk jár, múltban, jövőben…
Illik még szerelemről beszélni
Ebben az időben?
Ötven éve, Istenem!
Most a szavakat keresem.
Köszönetet szeretnék mondani neked,
S a sorsnak,
A napokért, amik boldogságban múltak.
Emlékük maradt csak mára,
Aztán az is elmúlik nemsokára.
Istennek hálát adva imát mondanék
A sok szépért, jóért,
Hiszen az életben annyi jó ért.
Van gyermekünk, unokánk is, – kettő.
Apjuk a lányunknak hűséges társa,
Mintha nekünk is fiunk lenne mára.
Ha ezekre gondolunk, boldogságunk egyre nő,
Eltűnik felettünk minden felhő.
Napsütötte létünk már alkonyatra váltott,
A lenyugvó Nap terít ránk,
Szép bíborpalástot.
Összebújunk, hallgatunk
Egymást kézen fogva, lassan
Tovább ballagunk.