ma meglazult fenn az ég
csak egy csavar tartja
beborul és kiborul
majd beborul újra
nyakamon a rémület
fogát csattogtatja
sikoltanék úgy félek
most ne hagyj magamra
de hová bújjunk kincsem
nincs itt egy rejtek se
már nem érhetünk el
a végtelen végire
a tejút is ránk borul
feküdjünk a földre
a vihart átaludva
egymás tenyerébe
10 hozzászólás
Kedves Évi!
Tetszenek a képek, a ritmus, a rímek,
nem tetszik, hogy nem én írtam. 🙂
Üdv,
A.
:))
Andi, írtál te már ennél jobbat is:)
de örülök, ha tetszik, bevallom nekem is, amolyan szeretem vers:).
Üdv:
Évi
Kedves Kevi!
Kellemes hangulatú a vers annak ellenére, hogy viharról szól. Az utolsó versszak meg igazán kedves a szívemnek, az nagyon testszik. Üdvözlettel: Szilvi
Köszönöm Szilvi:)
Üdv:
Évi
A meglazult égboltod nagyon tetszik…(ha vásárolni is lehetne benne akkor aztán…csak vicceltem)
Jól megírt vers!Gratulálok hozzá!
Kösz Pityu:)
Évi
Még mindig tetszenek a verseid, üdítőek ebben a nagy nyári melegben. 🙂
Üdv: Tibor
Köszönöm Tibor, örültem neked:).
Üdv: Évi
Szép és sejtetős 🙂
Szeretettel
Emese
🙂
Örülök, ha így látod:)
Üdv:
Évi