Letűnök a mély fenékre, szerelmes Urammal egyűvé válva.
Találkozunk, és végleg egymáséi leszünk.
Görcsös ragaszkodással magához von,
nincs olyan földi hatalom, mely szétválaszthat.
…és egy rettentő tánc veszi kezdetét.
Pörgünk, egyre csak pörgünk,
jobban s jobban kábít a lendület…
…és hirtelen már csak a szívünk érez, a testünk süket.
Hullámok játszanak földöntúli éneket,
de ölelő karjait míg a Föld forog, magamon érzem.
2 hozzászólás
Kedves Fadette!
Hiányolom a rímeket… A képek nem rosszak, de nekem kissé kusza az egész. Bocsika:)
Üdv: Borostyán
egyáltalán nem haragszom, sőt, szeretem az építő kritikát. már,-hogy szóltál- a Tavaszt is átírtam, bár csak egy fokkal lett gördülékenyebb… de sebaj!
rímek szándékosan nincsenek benne, kusza meg azért lett, mert akkor épp én is hasonló módon szét voltam esve… 😉
köszi a véleményt 🙂
Fadette