Egyszer az idő ladikba ült

Egyszer az idő ladikba ült,
hűlt
helyén egy istenverte lyuk van,
tudtam,
hogy ki kéne tölteni az űrt,
a percek nem lennének útban.

Csontkosár szorítja szívemet,
eltemet
a félelem, a homok pereg,
gyerek
nyitott ki bennem csillagszemet
tegnap, ma hátam töri a nyereg.

Nyálkán vánszorgó csiga a kín,
kinn
és itt bent a zárt falak mögött,
törött
cserepeken áttántorgó szín
az éj, a szomszédba költözött.

Tudatom peremén egy angyal
faggyal
verten, tíz körme agyamba vág,
tág
tereken át nyargal a nappal,
talpa alatt félhalott világ.

Hajtogatok papírszárnyakat,
lakat
karcsú nyaka törötten fityeg,
higgyek,
ne higgyek? A sertés ólakat
majd festhetik szivárványszínek?