Ledobott pár szürkés cipő,
átszaladt már rajta jó néhány lehelet- felhő,
bánatot, s lemondó sóhajt rejtő.
Azért olykor még az arc is felderül,
vidám kis ócska zenére felfigyel a fül.
Csak lépj még párat előre, majd hátra,
s próbáld ki megy-e egyszerre…hátha.
Nyugodtan ess el…
Soha többé ne kelj fel!
Magábaforduló emberformák
átugrálnak jelmezeden, nem osztoznak veled.
Már túlságosan is máshol vagy. Meglehet.
3 hozzászólás
Szia! Kivesézhetlek kicsit? 🙂 Mármint a verset. 🙂
Szóval: először is, nem biztos, hogy értem, tudom, miről írsz.
Ennek ellenére nagyon erőteljesnek érzem, főlént a középső versszakot. Az elsőnél a lehelet-felhő nekem kissé erőltetett. Szerintem a második sor nélkül is simán megállna a kép. Az "értetlenségem" az utolsó versszakból fakad, nem tudom, hogyan kapcsoljam az előzőkhöz. Viszont, ha az emberformák többesszám, akkor magukbafordulóknak kéne lenniük.
Na egyelőre ennyi, majd még olvasgatom, hátha megfejtem.
Üdv,
Poppy
kedves NoLa!
Elovasva a versedet ami őszintén megmondva tetszett is, csak én mint szenvdélyes szólások és közmondások, citátok, aformizmák, idézetek, gyüjtője, már évtizedek óta, két dolog van benne amit nem értek. Ugyanis van egy közmondás ami azt mondja: Aki sohasem botlik meg, az nem tudja, milyen jó érzés nem elesni, a másik pedig: Elesni nem szégyen, gyáván fekve maradni igen.
Csak lépj még párat előre, majd hátra,
s próbáld ki megy-e egyszerre…hátha.
Nyugodtan ess el…
Soha többé ne kelj fel!
Ebben a négy sorban, mindkét jelenetet leirod. Miért? Nem értem? Miért maradjon valaki a földön fekve?
üdv Toni
Szia!
S igen neha jobb a foldon maradni, s ott megpihenni tudvan tudva, hogy ugy is fel kell allni… S az utolso reszben a valtozas… Amit talan odabent ereztel… Legalabbis en ezt vettem ki a szavaidbol.
Serafis
from the land of the celts