Ezer csókodtól lángoló ajkam tüzében sóhajod ég.
Testvér azzal, mi engem elhagy, s mostantól a tiéd.
Ők örökre együtt lesznek, nem úgy, mint Te és Én,
Mégis azt kívánják, bár melletted ébrednék.
Hideg szellőtől megborzongsz, magamhoz ölellek ismét,
Így próbállak megvédeni, s magamnál tartani még.
S búcsúcsókot lopva szólok: Indulj befelé!
Hangtalan suttogom: egyszer elrabollak még…
Tavaszi éjjel, hűvös fűben ballagok hazafelé,
Rád gondolok, midőn egy dallamot dúdolok épp.
Harmat a cipőmön, tarkómon lecsorgó holdfény
Ezer csókodtól lángoló ajkam sóhajod tüzében ég.
1 hozzászólás
Nagyon jó az egész versnek azonos a ríme. Ettől pergő és elgondolkodtató lesz. A hiány érzése pedig sajnos állandó partnerem, így nagyon megérintett a versed.