Eldobott életek, elsírt könnyek
szaporodnak mint polcon a könyvek,
utak mellett hagyva koszorújukat,
nem keresnek már soha új utat…
Könyvtárában az Isten is csak ül
némán fájdalmas-érthetetlenül
merengve az Élet Könyvén,
számlálatlan lélek könnyén…
Nem hallatszik szó, gyertyaláng se sercen.
Nem múlhat semmi századon vagy percen…
Vajon meddig fog még az idő állni…?
meddig szaporodnak lekünk néma kertjén
az elbukottak kopjafái…?
8 hozzászólás
Kedves András!
Nagyon jó a versed, bár a témája szomorú.
Szerintem is túl sokan halnak meg az útakon értelmetlenűl.
Üdv: József
köszönöm, hogy elolvastad, József
Számomra ez a vers három különálló kis csoda (négysormániás lennék?) de nagyon megfogott a végére felfokozódott hangulata.
Hanga
köszönöm, Hanga
Sajnos annak ellenére, hogy kitiltottam a beérkező negatív hullámokat az életemből, de szeretem olvasni a verseidet, és kell, hogy válaszoljak az utolsó sorokban feltett kérdésedre, azt kell, hogy mondjam..sokáig…sajnos. É segyre csak szaporodnak, és ez NAGY baj! Kiváló gondolatmenet, szép vers, igaz gondolatok, értékes szavak…
Ennyit tudok hozzátenni, Kedves András a versedhez.
Barátsággal: dinipapa
köszönöm, dinipapa… örülök, hogy tetszett
Szia!
Engem is mindig megráz, ha az utak mellett koszorúkat látok, te ezt szépen versbe öntötted.
Szeretettel: Rozália
köszönöm, kedves Rozália