Elég!

A szoba csöndje, mázsás súlyként nyom,

Fojtogat a sírás és az az éles fájdalom,

Melyet durva szavaid martak a lelkembe,

Szerettél valaha?? Vagy ez csak egy téveszme?

Az agyam zakatol, és közben fulladok,

Elfolyik a távol,… s én azt hiszem, meghalok,

Feledném mondataid, melyek, mint éles penge,

Szerte-szana fúródtak mélyen a testembe.

De nem lehet, hisz itt hallik a fülemben mind,

Okozva ezzel bánatot és kínt,

Elhitetve, hogy lényem, egy értéktelen kacat,

Aki senkinek sem kell, mert egy hazug alak.

S én tűröm, de már kicsit se szeretném,

Úgy fáj, s nem hiszem, hogy megérdemelném,

Mondd, miért vagy velem, hogyha ezt teszed?

Nem érzed, hogy megölsz, vagy talán élvezed?

A könny pedig nem fogy, és sajnos a bánat se,

Nem tudom mi kéne, hogy elmém elfelejtse,

Ahogy tiportál, tapostál gúnyosan engem,

S észre se vetted: hogy száz darabra estem.

Gyűlölöm magam, amiért engedtem,

S most csak ülök, egyedül sebzetten,

És várom, hogy múljon, végre tűnjön el tova,

De tudd meg, velem ezt nem teheted többé soha!

Hajnalodik, ám a kimondott gonosz szavak,

Fekélyekként mérgezik azt, mi belőlem maradt,

Az önbecsülésem mellettem szilánkosra törve,

Csak én vagyok… túlfáradtan és elgyötörve…

Elmém még ontja magából a millió kérdést:

Hogyan felejtem majd el, ezt a keserves érzést?

Hogyan leszek újra egészséges ember?

Hisz csak egy marék por lettem, ki már hinni sem mer.

Nem tudom! Egyetlen választ sem tudok,

De sokadjára romolsz le, amit nagyon unok.

Ha nem kellek, hagyjál békén engem,

Állj tovább mielőbb szépen és csendben,

Menj, és keress egy nálamnál sokkal jobbat,

Aki lehozza neked az égről a csillagot, s a holdat!