Élet/halálkép

Vérző virág virít omladozó torzó alatt,
pallérozott tenyeréből zöld inda fakad.
Fehérlő arcát piros pipacsszőnyeg borítja
halandó lelkére fekete sártengert zúdítva.

Sebektől borított kezével sikítva kapar,
frissen hantolt sírként omlik rá az avar.
Nincs miért maradjon, kolomp kondul
elfogyott a könnye, szótlan útjára indul.

Kóbor, viharos szél haját kócosra borzolja,
egy gondolat jár az agyában, hamar elfojtja.
Az orrát szétmálló elmúlás szaga üti meg,
életét végtelen kísérti sírig tartó ütközet.

Míg a harcedzett vezér, hős mondatokat hadar,
szavai közt bújtatva felbukkan a zűrzavar.
Unja a szentbeszédet, gyors kiutat keres,
de a felé kapkodó reménytelenség ragadja meg.

Mohó mosoly a szája szegletében, arcába nevet,
aztán szélnek ereszti, távolból derűsen integet.
Emberünk belátja, egy végzetes hibát elkövetett,
s nem kaphatja vissza sosem az eltékozolt hitet.

Az éjszaka leplével beborítja ellankadt testét,
mégis reményre szomjazva várja az utolsó estét.
Szeme lecsukódik, tudja, elvesztette a játszmát,
utolsó leheletével dicséri az emberi lélek hatalmát.