Életút

Ma reggel mosolyt suttogva kel fel a Nap,
a Hold hűs rózsatengerben szenderül,
tündöklőn elésiet az ezüstpatak,
S a pirkadó áhítat a földön elterül.

Hegyhátak nyújtóznak türkiz félsötétben,
Árnyékuk végignyúlik a völgy ölén,
selyemfenyő azúrja lebben az Égen,
fátyolfelhő úszik a reggel szemén.

Arcodra hajnalodóban beszökik a fényfiú
simogatva melengető édes baritonja,
felserkent csendben a friss napfényillatú
Integető fák kócolt, fakuló lombja.

Szíved fakulatlan, s ezer őszben sem hullik
ezer viruló tavaszod rózsás rügye mélybe,
ezer nyár boldog fénydala sem múlik
olvadó jégvirágként ezer fehér télbe.

Lepkekergetőző délutáni szellők
lebbentik szoknyád s arany hajad,
aranyban tündöklő hullámzó mezők
suhogása örökre őrzi suttogott szavad.

Ömlik a fény, míg halkan bomló bimbó
édes rejtekéből virágillat bódítja el a szívet,
gyümölcs serken, sarjad, biztató szó
érleli be gazdag terméssel az érett delet.

Halkul a fény, hűvösödik, lágyan betakar
Elhintett fénypontjaival az alkonyodás,
álomba ringat egy hatalmasabb Kar,
és az ébredés egy csodás örök ragyogás.