Nagyon várom már, hogy eljöjjön a nap,
Amely megszépíti majd a sorsomat,
Amikor két fáradt szemem, rád emelem,
S őszinte arcodon, az megpihen.
Akkor majd másképp látod, az eltelt öt hónapot,
Nem azt nézed mit vett el, hanem, hogy mit adott!
S tudom, hogy hagyod a szívedet,
És győzelmet arat majd, az ész felett,
Két karom szorításában, a bánat fut tova,
S nem hagyjuk el egymást, többé soha.
Most a bánat szavai, csüngnek még ajkadon,
De egyszer hazaérek, egy boldog hajnalon,
Szíved hevesen ver, ha meglátod arcomat,
S elűzöm rögtön minden bánatodat.
2 hozzászólás
Kedves Apamaci!
Kívánom, hogy minél hamarabb megvalósuljon ez a hazatérés!
Egyetértek a gondolataiddal, igen bölcs sorokat írtál le.
Sajnos sokan sokszor hajlamosak vagyunk a kapcsolatainknál nem észrevenni a jót, csak a rosszat nagyítjuk fel, ezért kell azt nézni mit adott az élet, nem pedig azt, amit elvett.
Nagyon tetszett ez a megfogalmazás.
Értékesek a műveid.
Üdvözlettel:Tamás
Kedves Tamás!
Köszönöm elismerő véleményed, nagyon örülök, hogy a versem tetszett. Valójában ez a vers, egy bús, magányos, nyári nap estéjén született, 2010.07.02.-n. Azóta hazaértem, de az az érzés még mindig bennem van, ha éppen nincsen a feleségem a közelemben. S, hogy mit adott az élet az elvesztegetett időért? Felhőtlen boldogságot, de sajnos csak egy időre, mert rövidesen, megint el kell utaznom.
Maradok tisztelettel: Apamaci