Élő kopjafára

Rovással, élő kopjafájára vésem
a jelenben pergő életünk énekét.
Pusztalángja, rőzselángja jelzi még:
szemünkben az élet örök tüze ég!
…Szívedhez érő lágy takaró alatt
magához húzó ének száll feléd,
érzed a lelked így milyen szabad?
Ne szólj, hallgasd az élet üzenetét.

Újra szívekre bízod az énekek dalát
és emlékezel az útra, honnan jöttél,
mert rovással rótt múlt és jelen szavát
kell értened és áldoznod kell az üzenetért.
Testvérek köszönnek gyógyító lélek hangján,
élő kopjafák születnek a rőzseláng mögött.
Kincses szavak között él a múlt és a jelen
és hidd őseid hitét: látod, él és örök!

Mint fény az űrben, úgy legyél szabad!
Figyeld, ahogy a dombra lépő hajnal köszön,
hunyorgó csillagok vetése is örök marad
és látod, lent a fény megcsúszik a kövön.
Őrködik a rőzse lángja, mint régen
ősapáink idején s a régi dalokban
táltos dob ütemére dobban a szív…– Érezd
a nap s az ős-múltad fényét a sorsban?

…Szelíd bivalyok fényes szarván
vérzik a kelő nap. Hajnalok áldása
kél, süvegével ősapánk köszön a napnak…
Indás bajsza alól indul a napok sokasága,
mint ősei, végignéz dús élete szekerén
s ahogy megindul a puszta hívó szavára,
rőzselángra gondol, füttyent még egyet
s mi ott ülünk velük a születő valóságba.