Vége van már a hideg kábulatnak,
ami oly sokáig kínozta lelkemet.
Vadul szaggatta vágyamat a harag,
s körbe fonta létemet hazug szeretet.
Lám! Az Élet olyan vad és kegyetlen,
a kincs, melyet tőled loptak el az éjjel
becstelen. Hol látsz itt még szűz kenyeret,
vérré változott bort? Tüzel az én vérem!
Sírok nyílnak fel a mélyből, a tüzes
veremből, és meglátod őrjöngő lélek
a mindent, s mit szemed látott, már deres.
Hallod-e? Hangok siratnak. Nagyon félek!
7 hozzászólás
Szép verset írtál! Ezt a fajta félelmet sokan átérezzük időnként. Tetszett!
Vannak félelmek, és egyre inkább azt gondolom.
Szeretettel:Selanne
Félelmei minden embernek vannak. Szerintem ezt senki nem kerülheti el. És hogy jutottál erre a véleményre?
Szeretettel: Oratus
Álljatok hát vigyázó sorfalat
Ti, kik az életet már megjártátok,
s hogy tettem ne legyen halott mozdulat,
elvetélt életemet mától irányítsátok.
Tetszik a versed. Érdekes módon bennem nem félelmet kelt, inkább valami megfoghatatlan kapaszkodót sejtet.
Üdvözlettel:
Millali
Nagyon tetszett a versed.Gratulálok hozzá! Nagyon várom a továbbiakat is : Kincső
Nagyon szép vers lett, és nagyon titokzatos, rejtelmes! Gratulálok! Még nagyon sok ilyen verset! 🙂
Köszönöm mindkettőtöknek (na és persze a többieknek is), hogy olvastatok!
Oratus