Merre keresselek immár,
ha elveszett létünk távoli
csúcsai rejtik az arcod?
Emlékeim szürke fátyla
alól, idegen szemek
sortüze villan…
Néma az ajkad, de hallom
a dalban: így messze
repülten is itt vagy.
Arcomat látod, a porba
rajzoltat, s vonuló vándorok
hozzák a múltból néma igédet:
Idegen csillagok ezüstje
festi az arcom. Nem várlak
többé már, elsodort végleg az ár…
10 hozzászólás
András!
Ha a félelem visszatart, nem is kell keresni. Elég tudni, hogy ott van mindenhol.
És tudni, hogy Te is ott vagy neki örökre!
Talán egy következő életben lesz egy új esélyetek!
Hiszen, vannak kiket évezredek óta ismerünk és érezzük rezdüléseit, félelmeit, hazugságait…és megbocsátunk neki, mert az igazi szerelem mindenek felett áll!
Falevél
Mind tartalmában, mind zeneiségében kiváló verset írtál, kedves András!
Gratulálok: Colhicum
Kedves András!
A vonzás-taszítás kettőssége, a mély fájdalom tükre, a lélekharang fájdalmas hangja, melyet zenei ütemessége átfonja versedet. A képek, metaforák, hasonlatok fájdalmasan szépek. Egyszerre kiálltás és halkan elsuttogott vallomás, valamint a végén egy csöndes lemondás, melyet mégis az ár sodrása visz.
A vers amilyen gyönyörű, annyira fájdalmas is…
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a verset.
Úgy gondolom, amit elveszettnek véltél, létező és örök…adj esélyt a létnek.
Dorys
Köszönöm, hogy olvastátok.
No, akkor most beteszlek a kedvenc alkotóim közé….
Magamat meg törlöm az oldalról…
Nagyon szépen írsz,gyönyörű képekkel, hasonlatokkal…
Megtisztelsz kedves Zsolt, hogy a kedvenc alkotóid közé teszel…
Örülök, hogy teszik a vers, köszönöm, hogy elolvastad.
Üdv.: András
Nagyon szépet írtál András!:)
Köszönöm kedves sleepwell, örülök, hogy tetszett:)
Gyönyörű sorok vezetnek a fájdalmas végső felismeréshez…
Gratulálok!
Vannak ilyen fájdalmas felimerések…ez van….
Köszönöm kedves Gyömbér!:)