De becsaptál. Megcsaltál. Szemembe hazudtál.
Megölted a lelkem. Az álmaimat. A Szerelmünket.
Elpusztítottál mindent. A reményt. Az életünket.
Gyomorforgató nyugodtsággal mondod a hazug szavakat,
Átkozódva hallgatlak és nem hiszem el, hogy ez te vagy.
De már vége. Nem hiszek neked. Egyetlen hangot sem.
Naiv voltam. Ostoba… De már felnyitottam a szemem.
Volt idő, mikor még megbocsátottam volna összes bűnödet.
A Szerelem ostoba. De bennem már nincs. Csak gyűlölet.
Abban sem vagyok már biztos, hogy valaha szerettél.
Könyöröghetnél. De minek? Vége. Elvesztettél…
4 hozzászólás
Kedves Krisztina!
Keserű, súlyos szavakkal teli verssel búcsúztál a szerelemtől. Kívánom, hogy ezután jobb választással igaz szerelemben örömödet leljed.
(Fogadj el tőlem egy megjegyzést: A cím (tárgy, kiemelés, stb.) után nem kell pontot tenni!) Egyébként szabatosan fogalmazol, szép magyarsággal, éppen ezért javaslom, próbálkozzál a klasszikus versformákkal is.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Direkt tettem a pontot a végére. Ezzel nyomatékosítottam mondandóm….
Nagyon szépen köszönöm, mindig örömmel fogadom hozzászólásaidat a verseimhez, jól esik hogy figyelemmel követed az alkotásaimat. Köszönöm a jókívánságokat, biztos vagy benne, hogy ennél sokkal jobb lesz még 🙂
Szeretettel:
Foxy
Nehogy visszamenj… Lezártad.
Nem lehetett, könnyű.
Eszem ágában sincs. Annyira nehéz volt, hogy a súlyát még ma is cipelem csajnos…