ami alkothatta ez ősi vadont.
Nincs akadály, hol a szél a király,
hisz előle a fűszál tengere eltér.
Út pora száll, lehet égbe talál
majd. Megszínesíti a kékszínű rendet.
Sok pata jár, pihenőre se vár.
Lovak ezrei tűrik a déli napot.
Ügyek van az élen, s asszonya szépen
elébe megül, nekidönti a hátát.
Táncol a légben a lány haja éppen,
a nő neve: Emese, ki párra talált.
Ő férje vezér, s az erében a vér
felforr szerelemtől, vágy tüze lobban.
Mennybe felér a madár, pici csér,
most hírt visz az Úrnak a fennkölt nászról.
Vágtat a mén, vele szálfa legény
zakatol csatasor, sebesen veti lábát.
Isteni lény, vagy az ősi remény,
megsúgta fülükbe az eszmei célt.
Egy ár, ami rombol, elindul a dombról:
A gaz besenyők hada tegzi a húrt.
Bősz nap heve tombol, ló rúg izomból,
s nyíl hegye szúrja az első sort.
Ám kürtzene hív, mire zárul az ív,
teliholdként körbe, vezényszerű szóra.
Harcos a szív, csataszelleme vív,
Nosza íjat, a kardot, a kopját kézbe!
Ökrök a körben, gyermek is ölben,
az asszonyi nép üli mind a szekért.
Hangok a földben, gyáva se döbben,
sejti a balga is ám a veszélyt.
Mint hegyről a kő, úgy jön besenyő
és támad lesből, vérszagu tőrrel.
Céljuk a nő, a csodás szerető:
Emesét lopnák ők fegyvererővel.
Vív a magyar, szive győzni akar,
de ma karddal a kézben eléri halál.
Bár fárad a kar, besenyőt levakar.
Fejedelmi szekérből füstöl a láng.
Nyíl szele jár, mire húsba talál
sebesen döfi átal a izzadt bőrt.
Ügyek erre se vár, neki semmi se fáj,
sebek ezrei öntik a borszinü vért.
Jó nője se fél, a csatába betér,
Sebesen bitorol besenyőtől kardot.
Csillan az él, mire csordul az ér:
átvágja a gazkutya tolvajok arcát.
Küzd a magyar, szive győzni akar,
mire isteni tettként elhal a harc.
Csörren avar, vele nő a zavar,
mert távoli dübögést hangoz a föld.
Vár a vitéz, beleolvad a réz
tenyerébe, mi szüntelen éri a kardot.
Messzire néz, szem előtt van a kéz,
Csoda tán? Ez a Mágusok égi gulyája!
Ördögi csorda, mi vágtat a porba,
a szürke bikák hada erre lohol:
besenyőteli horda a gazba tiporva;
magyart sose bánt, hiszen az neki úr.
Kit ökörpata fúrt, nyomorult, belefúlt.
De Ügyek csapatát sose bántja bikája.
S a vész szele múlt, besenyő hada hullt,
nyakukon patanyom, lovaik fele meghalt.
Jő a gulyás, ostorkarikás,
aki megvadidotta a vérszemü nyájat.
Övé a tudás, a segélymegadás,
amit áld a magyar. S neki szól a Vezér:
– Köszönöm teneked! Szavaim ne feledd,
hisz Ügyek vagyok én, a vezére hunoknak!
Aranyt szereted? Ma enyém veheted!
Besenyő viszi nőm, ha te nem segitesz…
– Ajbárs vagyok ám, a magyar! De alám
az öreg, deli táltos akarta gulyáját.
Nem fogadám aranyod, de talán
segitőd leszek én a csatában, a vészben!
Seb ki se hült, vele por bevegyült,
de a sors keze védi tiszta szivűt.
Baj szele gyűlt, ám nem sikerült
ellopni a szépszemü lányt, Emesét.
Vágtat a mén, vele szálfa legény
zakatol csatasor, sebesen veti lábát.
Isteni lény, vagy az ősi remény,
megsúgta fülükbe az eszmei célt.
Száz pata jár, itatóra talál
a megannyi sebesszelü táltosi mén.
Itt a határ, patakon tul a táj
már gyermeki kort fölidéz a Vezérnek.
Hűs a patak vize, benne halak szine
csillan az éhszemü férfi eszében.
Kis zuhatag nesze játszi harag,
de a fáradt nép füle égi zenét hall.
Csörren a csend, és zörren a rend,
ahogy újra az ökröt igába befogják.
Útra jövend a csoport, a pihent
lovak érzik otthoni hívó szót.
Gördül a Nap karikája, a nagy
tüzes izzó délből langymeleg estbe,
láb nem akad, csak előre halad,
hisz a jurták tábora végre közel van.
Hordja Vezér az ölében azér’
Emesét, hogy lássa e pusztai nép.
Épp csókot ígér neki mind azokér’
az arany napokért, ami eddig övék volt.
– Eljön az éj, Emesém sose félj,
már itten a táltos, e föld az övé.
– Bíz jön az éj, s vele biz jön a kéj!
Te se félts soha férjem, a nőd is erős!
Állat örül, hisz a súly szelídül:
most mind a legény lóhátról szökken.
Vad husa sül, s a tömeg nekigyűl,
hát szép Emesét vár tártkaru nép.
Itt lakik ám, ki segítheti tán,
hogy e párnak a násza örökbe legyen.
Az öreg ma vidám, hisz a szív tavaszán
csodalányt odaadhat arául Ügyeknek.
Táltos ez úr, s köpenyén a turul
behimezve röpül széttárt csodaszárnyán.
Szénszeme szúr, mint háboru dúl:
– Hát ölbe került ez a lány?! Az arád?
– Bíz ne legyek se király, sem Ügyek
s ne legyen hun Atilla az én ükapám,
ha csodát ne tegyek, s Emesét ne vegyek
feleségül azonnal! – szól a vezér –
Üdv neked úr, kibe fény tüze gyúl!
Szemed érzi jövőt, kezed érti varázst!
– Üdv neked úr, kibe nyíl hegye szúr!
Bár vérzel Ügyek, de szived sose fél.
– Ne figyeljed a vért, hiszen élek azért
mer’ az égi gulyád segitett, deli sámán!
– Mennybe fölér a madár, pici csér,
s vele küldtem elébed a harci segélyt.
Halkul a raj. Nem pisszen a zaj,
most nézi e táltos ez isteni nőt:
– Honnan a haj, mit az éj becsavar?
Mondd, honnan a bőröd, e tündérszín?
– Kazár vagyok én! Az a lány, az a lény,
aki feleség lesz. Hozományom e minden.
Holdból a fény szerelem ligetén
sohasem ragyog úgy ám, mint teszem én!-
S eme szóra dörög meg a éj, bezörögnek
a bőrei lágyan a táltosi dobnak.
Dalra csörögnek, s táncba pörögnek
a lányok, az ifjak, a szűz-csemeték.