Sötétség borult a tájra akkor este
Egyedül álltam a töltés oldalán
Szívem érzésekkel volt telítve
Egy csodás nap bűvös alkonyán
Mint messzi út mely végtelenbe visz
Oly hatalmas volt a sík mező
S ködön át mely akkor szállt a földre
Látszott távol kicsiny dombtető
Elmerengtem körül szelíd nyárfák
Zizegett a levelük felettem
Zokogtam és féltem hogy majd elhagy
Az a lány kit nagyon megszerettem
2 hozzászólás
Igazából nem szeretek szerelmes verseket olvasgatni, mert nehéz újat és nem közhelyeset alkotni a műfajban. Az utolsó két sor viszont kifejezetten tetszett. A többi is szép megfogalmazás, de a zárlat megfogott. Olyan jellemző a szerelemre, hogy mikor boldog és kiteljesedett már attól félünk, hogy elveszítjük szerettünket. Olyan emberi.
Azért én köszönöm, hogy olvastad és a véleményt is. Szia Samu