Rend? Káosz…
Bogyó, lábhoz!
Nem jön…ugat.
Nekiront a kapunak…
Mi lehet ott? Csak a sötét…
Ide már nem ér el a fény.
Mit ugatsz te…? És akkor meglátom.
Magam széttépve, véresen találom
A saját kapum előtt.
Nevetek.
Hangosan, csilingelőn nevetek,
miközben érzem, testembe kaszák mélyednek,
s nem egy halál, de rögtön három
csókol hosszan, forrón szájon…
… S felébredek.
Körülöttem hullahegyek,
S vérbe fagyva jövök rá:
Már a Pokol a hazám.
1 hozzászólás
Szia!
Kissé hátborzongató a versed. Azt hiszem párszor el kell olvassam, hogy rájöjjek, mit is akar velem közölni.
Üdv: Mishu