Én függök mindenben az Istentől

"Tudják meg az emberek, hogy
te, akinek a neve Jehova,
egymagad vagy a legfelségesebb
Isten az egész föld felett."

/Zsoltárok 83:18/

"Isten ezután megteremtette
az embert, úgy, hogy az
hasonlítson rá, és olyan legyen,
mint ő. Férfinak és nőnek
teremtette őket."

/1Mózes 1:27/

"Mert te alkottad veséimet,
te takargattál anyám méhében.
Dicsérlek, mert bámulatot keltő,
mily csodálatosan alkottál meg!
Csodálatosak a te műveid, és
jól tudom ezt."

/Zsoltárok 139 : 13, 14/

"Szenteld meg őket az igazság
által. A te szavad igazság."

/János ev. 17:17/

Átmerengtem én oly sok éjt
és nappalt ábránddal telt éveken
keresztül, keresve szavakat,
ha tudtam szépeket, ha volt mit
megtalálnom azon rejlések
között, hol vágyaim késztetése
őértük remélt e szívben. E kedves
való oly szép nekem, amit
emlékül hord e bensőben lelt
érzés foganva tekintetén e
mindenekben, mely szóra bírva
tollam lelte meg bennem mindazt,
mely örömül s boldogságul lett
nekem. Tudom, nincs semmi
önmagától, e végtelenbe rejtett
időn, s annak tekintetén örökbe
ring minden messzeség, mely
egyre messzebbre halad bennem
is. Nekem üzennek azok a régi
csendek, melyeket kerestem
mindenkor, keresve köztük
reményt s az értelemnek kedves
titkait, melyekben leltem meg oly
összefüggéseket, melyek
bejárják azóta is szívemnek elrejlő
világát. Bejárják zugait bensőm
otthonának, melyekben én is
otthonra lelek a Jehova Istenért
érzett, e rejteknyi bensőben lelt
vágyódásban, kitől van mindenem.
Kitől létezésem indult, az Ő
mélységes érzetében foganva
meg életem, foganva e létnyi
árnyam az időben, át a múlton, át
az éveken, át minden merengésemül
szült tűnt képzeten. Bennem ott
élnek vágyódásaim, hol megleltem
titkát az igazságnak, mely köt
érzeteimen keresztül e létezéshez,
melynek árnyain függök az időben.
Én függök mindentől, mert kötnek
a törvények láthatatlanságai,
melyekben élek, melyekben elrejlek,
mint a csendek, hová kötődéseim
összefüggésein irányt tartok,
egységben a láthatatlannal.
Egységben követve azt az Istent,
a Krisztus után menve lépteim
neszén, menve kötődésekül, akit
a világ alig ismer. Én nem akarok
mást, és másról tudni, csak róla, mert
akkor az ember mindent tudhat, ami
embernek tudható, tekintetén a
megélt létezésnek hitbéli valóságán.
Oly boldog emberként élek e
világon, megtalálva rejteknyi
önmagam az Isten szándékában,
ünnepül élve minden pillanatot,
melyek hordoznak engem, melyek
valómat hozták el rátalálva vágyak
öröknyi reményén minden szépre,
minden múlton, melyeken ott
függenek képzeteim gyönyörű
emlékei. Melyekért éltem és élnem
adatott a sorokért, a költészetért,
mely nem önmgamtól van. Én erről
nem tehetek, nincs az a dicséret,
mely ezért fogadható lehetne nekem,
csak azért, mert lenne érdemem,
holott semmi az szinte egészen.
Én függök mindenben az Istentől,
akiért vagyok, akit én akarni akarok
szeretni e bennem élő vágyban, e
létező csendeken írt sorokban.
S oly nagyon szeretném, hogy majd
egyszer ha érzésül valómat
elfogadná, ha lehetnék kedvessé
előtte szófogadásomban itt állva
előtte e földön, és megláthatná
gyermekségem vágyó tekintetét
fel az égbe merengeni őérte és
hozzá. S lepillantva reám, önmagát
látná meg értékül lelve és ismerve
fel bennem.