Engedj el

Tudom, majd megbocsátasz
nyughatatlan lelkemnek,
bennem bűntudat árad,
ne bánts. El kell, hogy menjek.

A gondolat megmarad,
őrizlek emlékemben,
boldog idők sugara
téged el nem felejtet.

Ha bajba esnél fájna,
nyújtanám óvva kezem,
cserben sosem hagynálak,
míg érzem az életet.

Valami mélyről lobban
lázas, csavargó vérrel,
üvöltenék a holdba
és szállnék a napfénnyel!

Lelkem rohan mint zavart
völgyön, hegyen át hévvel!
S szívem mélye visszatart,
mit értek én, de mégsem.

Az elfojtott Önmagam,
s az álmok éledeznek,
ne másíts, halld meg szavam,
fogadj el gyarlón engem.

Szélvész hátán suhanva,
vágtatnék fejveszetten,
vágyom fel a magasba,
a szabad végtelenbe!

Izzó lavina villan,
mint vulkán tör fel űzve!
Önfeledt extázisban
lángtáncolnék a tűzzel!

Nem, nem leszek hozzád gaz!
Annál többet érsz, érted?
Tudom, hogy megbocsájtasz,
segíts. Engedj el kérlek.