Egy távoli hang szólít meg ismét,
Lelkem mélye tudja, ki az, ki szól,
Lám itt állsz mellettem, mégsem távol,
Fájó emléked régóta kísért
Nem, nem akarom, hogy újra itt légy,
Rég feledett percek tovatűntek,
És nézd az élet most ismét büntet,
Mondd, tőlem még messzebb miért nem mégy?
Miért téped fel sebeimet újra,
Meg újra oly fájón,…belehalok?
És ha testem már ismét csak homok,
Maradványom majd akkor is tudja.
Tudja, hogy kerüljön tőled messze,
Sorsa útját járva, keresve,
A megnyugvást mi enyhítőn várja,
Kapuját a boldogság kitárja
Darabjaim befogadva magába…
S téged létéből örökké kizárva!
5 hozzászólás
Uh, ez gyönyörű és egyben megrázó is! Épp mikor leültem ide gép elé, akkor akartam leírni valami hasonló érzést… De már megtetted, így számomra is leírtad, hogy mit érzek… Valami ilyesmi, remélem nem össze-visszaságokat írok! 🙂
Nagyon tetszik.
Kini.
Köszi Kini!
Sokat jelent az elismerésed… ne aggódj biztos jó lesz a versed, alig várom, hogy olvashassam.
Biztos mindketten átéltük ezt a dolgot… különben nem lehetne róla így írni!
A.
nagyon átérezni azt, ami benned volt, amikor ez a vers keletkezett… remélem kiheverted/ vagy útban vagy a gyógyulás felé! Továbbiakat!
Kedves Adria!
Nos igen… azt hiszem sikerült kihevernem. Vagy a gyógyulás útjára léptem 🙂
Mindegy, hiszen tudod, hogy van… egyszer fenn, egyszer lenn, és sose tudjuk, hogy mit hoz a holnap!
A.
Kedves Angelface! Bár enyhülés a címe, számomra visít belőle a félelem, hogy újra fájni fog, ismét rád tör a korábbi érzés, s most talán bele is halsz… Örülök, hogy azóta jobban vagy (a korábbi hozzászólásokat olvasva). Ismét egy nagyon jó verset olvastam tőled! 🙂