Erdei kaland

Kárpáti sűrű erdők hercege,
Bojtos fülű, pettyes bundás vadász!
Úgy tekints most már e bércekre,
Ahol majd végre otthonra találsz.

Erdőben járva látom nyomodat,
Karmolásokat a vén fák törzsén,
Úgy tetszik hallom is hangodat,
Vágyódó dalt késő tél éjén.

Igen, itt vagy, ím, újra köztünk jársz,
Nesztelen, bársonyos tappancsokon,
S a fenyők alatt tudom, kit vársz
Hideg, mégis derűs hajnalon.

Már jön is gondtalan, mit sem sejtve,
Kecsesen lépkedve a mély hóban,
Te pedig ülsz, vágyva figyelve,
Gyönyörködsz minden mozdulatban.

Milyen szépséges négy izmos lába,
Sárga szeme szédítőn ragyogó!
Mily büszke, nemes a tartása,
Bundáján nem olvad el a hó!

Nézed, és hirtelen fordul a szél,
A csodás hölgy megérzi szagodat,
Szívében a vágynak tüze kél,
Ez bizony így van a nász alatt…

A dúlt hóból örömmel olvasom,
Önfeledt játékotoknak nyomát,
És egészen biztosan tudom,
Hogy egy vén fa rejtett odúját

Hamarost apróságok lepik el
Vörös, játékos, szőrös pamacsok,
S a fákon szaporodik a jel,
Én is! Igen, én is itt vagyok!

De most még ott ültök egymás mellett,
Két felnőtt hiúz, de egyetlen pár.
A sűrű csendje kijár nektek,
Az ember ne háborgasson már.

Legyen tiétek a kerek erdő,
Nekünk maradjon meg a nagyvilág,
Legyen sok hiúz ki majd felnő,
Tanítani az élet dalát.