érdessé váltak a napok
a régi harmóniák most valahogy nyikorognak
mint kenetlen kerék agya
és még el sem visz haza a kocsi
amin zötykölődöm már időtlen idők óta
már elhalt a nóta is
ami valamikor zengett
és vétkezni hívott
szított
mint száraz fa ha tűzbe dobják
úgy lobbant lángra akkor még a szív
de eloltottam többnyire
csak a hamu és a korom gyűlt össze bennem
és most lassan megfojt
lázadni próbálok
de nem tudom ki ellen
magamon kívül nem találok vétkeseket
de a kérdéseket sem válaszolom meg
csak surrognak a denevér-gondolatok
az éjben szálló ezer szép
és vágyott suta képzelet
törött mosolyok
elhamvadó akarat
elégett tűz lángjainak nyoma
fájó lenyomatokat mar a végtelen térbe
a múlandó gondolat iszonya
segíteni kellett mindig
mindenki másnak
én meg itt maradtam reszketve
hogy lássam
mivé lett a Nagy Mű
amihez szellem-tégláimat adtam
ahol lábam
és hitem térdig koptattam
sírva nézem az omladozó
hatalmas szentély falait
az fáj igazán
hogy már építés közben is tudtam
hiábavaló az egész
ez nem segít
másokon sem és rajtam sem
de tespedtem az akarat-börtönben
félelem-béklyók
ésszerű érzések kötöztek össze
ha másfelé léptem
elestem és felkelni annyira nehéz
elviselem hát az érdes napokat
átkaimmal ismét csak magamnak ártok
de legalább most már
valami egyszerű
hétköznapi csodára várok