Érzem
az idő könyörtelen éhségét
ki-kihagyó szívem dobogásában,
az öröknek hitt ölelésekben
hiányod a féltő szétválásokban…
érzéki ajkaid
kihűlő forró csókjaiban
elillanó délibábként
csábít el újra és újra
fellobbanó szerelmed.
Hallom
tündérkacagásod boldogságát
tovaszökkenni vadvirágos réteken,
könnyedén átlibbenve
fenséges bérceken…
lépteid nyomában
hűségesen loholnak vágyaim,
ha kell, vakmerő Parisként,
vagy önfeláldozó Rómeóként
dobom eléd életem.
Ölelj szorosan át,
hogy érezzem és halljam
lelkünk szenvedélyes nászát,
tüzes összeolvadását
az újjáteremtett végtelen
időtlen rezdüléseiben!
1 hozzászólás
Igazán boldog lehet, akihez írtad! Gyönyörű…