Érzem rég

Van, hogy az égen háborgó menny dörög,
foszlik a nap és megcsalja az ösztön,
árnyákot talál piszkos sártengerben
tündököl a felleg, az eső kedves,
tócsában szelíden ring, fényben rezzen.

Van annyi minden, mit én sem reméltem
cseppekben rám sózva fellegek sötéten…
özönnel rám törnek, ont veszedelmet,
csak húznak, nyúznak, helytelen sebeznek…
feszít, a rossz szándék eszeveszetten.

A tapasztalás, az viselt keresztem,
maskarás jelmez nem takar keservet.
Lesz ki sosem köszön, és én esküszöm
leszek bátor, hogy háborút nem tűrök.
Állom a sarat melyben elmerülök.

Nem képmutatás szivárvány az égen,
csak csendes békesség játszi szélben,
egy pillanatra megérint akaratlan:
múltam járta énemben egy kanyar…
Néma kút, az egyenes út sem fanyar.

Bár éberen a végzet, nem tagadom,
jöhet még villám, meghajolok,
védjen meg az: szívvel szeret a lélek,
nincs anyag, vele semmiféle érdek,
megszülettem az Isten kegyelmével.