És feldúlta a világ rendjét, kő kövön nem maradt

Hogy tudod leírni az egyet,
s hogyan az egészen közelt?
Vagy nem bolygatod, a titkot
mely beburkolt, s ölelt
ott a mélyen, hová fény nem ér,
nem hallatszik zene?
Egyáltalán, Te ott létezel,
vagy már nem tudod Te se?
Dehogynem! Tudod. Sőt! Vágyod, akarod,
minden pillanatban képzeled,
s nem érdekel semennyire,
mit gondolnak az emberek.
Nem Te voltál ki kereste.
Ő egy nyári éjen Rád akadt.
viszed magaddal,mégsem terhed Ő
nem kötelesség, nem feladat.
Erőlködve, józan ésszel
előidézni nem tudod,
itt a kényszer mit sem ér,
magától jött, s csak vállalod.
Nem félsz, nem kérsz, és nem döntesz,
fölötted áll, s a mélyedben bent
nincsen szokás, nincsen bíró,
nincsen érdek. A végtelent
kaptad. Vigyázz, mert egyszeri
ne is próbáld megfejteni,
mert ott dől el, hol nincs tér, idő…
szabadon szárnyal. Nem meglepő,
hogy oda, ahova csak akar.
Nincs hazugság, nincs csavar,
nincs színjáték, nincs enyém-tied,
minden feltétel nélkül elhiszed,
azt mi feldúlja rendjét a világnak,
azt mi túl van a földi életen,
az egyetlen egyszer eljövőt,
talán úgy hívják, szerelem?