Apró csónakokként haladnak a vadkacsák a vízen
Hattyúk dunna testei suhannak a habokon
Hűvös, könnyed levegő borítja a dombokat
Reggel, a tavon.
A csónakok a nádasból kiúszva indulni készen
Enyhe fátyolneszű szellő repíti a nyár illatát
Szitakötők fényes kéke röpköd
Határtalannak tűnő világban, ahol az ég a vízzel összeér.
Így indultunk útnak tiszta fehérben
A szerelem mámorának köntösében a menyasszony és a vő
Körülöttünk narancsos a tér, mely fokozatosan kékbe vegyült
Így haladtunk a fodrokon.
Dimenziókon át, eveztük túl a földi léten
A lehetetlenséget, melynek karmai szüntelen hasították bőrünk
A láthatatlan kezében korbács szögei finoman kóstolgatták testünk
A tó közepére eveztünk.
Elfeketült az égbolt: varjúraj felettünk
Semmit nem vétettünk
A mélységbe vetettük testünk
Ott esküdtünk egymásnak örök nyugalmat.
2 hozzászólás
Édekes esküvő, édekes nász, de a végét nem tudom, hová tegyem. Valami mély szomorúság vonul végig a verseden. Ha így van, kívánom, mielőbb vergődjél ki belőle.
Szeretettel: Kata
Ez egy nagyon régi versem. A szomorúság már régen elszállt. Köszönöm a hozzászólást!