Eső

Olyan magasra értünk végül,
hogy nem maradt világ csak lefelé,
már az ég is alattunk kékült,
s a zuhanás volt a hazafelé…

Néztük együtt ezt a világot,
tenger hömpölygött szavakból,
itt-ott egy gondolatszirt kiállott,
de nem szabadult ki a habokból.

Egyszer csak ránk nézett a tenger,
mint messzi robaj hallatszott szava:
– Túl sokat képzelsz magadról Ember,

nem léphetsz át az árnyékodon soha.
Mint pára hulltunk alá cseppekben,
és szavak lettünk újra a tengerben…