Esőben

Tócsába rajzolok jeleket,
de mindet letagadja. Emitt
puha talpakon éhség huppan mellém,
s rá a fűerdőben ostobát moccan a félelem.
A távolból irigység ugat ránk,
nyomában lánc csörög;
minden dühe az, hogy senki sem őt féli.

Az aszfalton zúg a mozgalom,
fénylőn és nyirokkal – ennyi önzés
hogy fér meg egymás mellett?
Az út még a nyári, de az eső őszi már;
a makacs rohanás, aki mindent egybemos.

Még sincs kedvem tovább menni innen,
fedél alá állni száraz porba.
Hosszú volt a forróság, égő arcomat
beletartom, hadd hűtse az eső.
Állom, ahogyan álmot párologtatnak föl
a szarkalábak, s a futó esztendő
lábsajgása is halkan serceg az ég felé.