Langyos eső mossa
a még szunnyadó rügyeket,
szürke, álmos az ég,
az ereszről víz csepeg…
A falióra halk ketyegése
töri csak meg a csendet,
ahogy a távozó másodpercek
egymásnak adják a kilincset.
Délután van, dolgozom,
egy korrektúrát olvasok:
kijavítok egy hibás szót,
egy elrontott mondatot…
Néha olyan könnyű hinni,
az elrontott helyrehozható
és hogy valamiképpen
minden probléma orvosolható.
Néha minden olyan egyszerű…
Élni kell… – Ennyi az egész?
Tartok egy rövid szünetet,
felteszek főni egy kávét.
2007. március 3.
3 hozzászólás
Szius,
Igazán délutáni a vers, jellemzően. remek lett, bár az utolsó sora kizökkentett egy kissé, de lehet,hogy tévedek és igy jo,ahogy van. Örülök hogy olvashattam és most így a mondandóm végére eszembe jutott h. milyen: “KÁVÉÍZŰ”!!!
Megjegyzem : imádom a kávét.
üdv, eszkimo.
Kedves Ditta! Kellemes hangulatú verset írtál egy esős délutánról. Szite hallottam a falióra ketyegését és az esőcseppek hullását. Üdv.: Túri I.
Kedves Eszkimo és Imre!
Köszönöm, hogy olvastátok versemet és megtiszteltetek véleményetekkel. Örülök, hogy tetszett a vers.
Az utolsó sor tényleg kicsit megtöri a “ritmust”, ez nem szándékosan lett így, egyszerűen így jött ki. De ha már így alakult, marad így – akarva akaratlanul, de érzékelteti azt, amikor becsukom a könyvet, mondván, akkor most iszok egy kávét. 🙂
Üdvözlettel: Ditta