Sötét van, sétálsz az erdő mellett,
S egyszer csak úgy érzed, követnek.
De rajtad nem látszik se ijedtség, se félelem,
Energiát gyűjtesz magadban, felemelkedsz a levegőben.
Majd előre indulsz,
Repülsz – akár a madár,
Kicsit mégis izgulsz,
Azt kívánod: bár otthon lennék már.
Lent meglátod ellenséged,
Rájössz: jókor kaptad e képességet,
Mert lehet, ha ott maradsz, véged.
De innen fentről belátni a nagy messzeséget.
Kicsit hűvös van odafenn,
S te reméled, hazaérsz időben.
Visszatérsz házadba és ágyadba,
Így merülsz el az érdekes álomba.
2 hozzászólás
Hát!?Mit lehet hozzászólni? Magam se vagyok nagy költő,de olykor megfogadom mások tanácsát.Ha érdekel az őszinte véleményem jelezd belső levélben.
Éppen a napokban papoltam arról, hogy legyen itt a Napvilágon a cél az őszinteség és a fejlődés iránti igény. Nos, én őszinte leszek: nem tetszik a versed. Igazából a mondanivalóját sejteni vélem, de ez a fajta megfogalmazás még nem költészet. Nincs benne semmilyen követhető ritmus, a rímek gyengék, a ragrímektől pedig szerintem végy fájó búcsút, mert még a legszebb verset is tönkreteszik. Ezeket nem bántásból írtam neked, de remélem, benned megvan a fejlődés iránti igény, és megpróbálsz ritmust vinni a verseidbe, és egyértelmű, igazi mondanivalót. Ha nem, hát szereztem egy rossz pontot nálad.
Hanga