Eszement 18+

A harmadik alkalommal azt gondoltam,
itt az ideje, hogy viszonzásképpen,
én is panaszkodjak egy kicsit a férjemre.

Mindenkitől kérdem,
aki szeretni vél engem.
Szeretsz a magad módján?
Ahogy az neked jó,
ahogy az kényelmes?

Miért nem úgy szeretsz,
Ahogy az nekem jó?
Hogy én is érezzem,
s ne legyen, se véges,
se végzetes.

Látom, egyikőnk sem tud
kibújni a bőréből.
Mondtam neked, emlékszel?
Első nem lehetsz,
de lehetsz utolsó.
Köszönöm, hogy bő 24 hónapig,
a majdnem titkos játszótársam voltál.

Febe, ne így, kérlek!
Ne így legyen vége!
Ne a kisebb ellenállás
törje utunk félbe!
Bátor kezdet után,
bátor vég is járja.
Ez a felnőtt férfi
magas diplomája.
Szép is volt jó is volt.
Nekem megérte.

Aranyat gyűjtöttünk,
mi egymás szívébe.
Ne váljon szurokká,
erős kötés védje.

Nyakunkon hurokká
titkunk ne váljon!
A Mérték legyen urunk!
Ne mohó zabáljon!

Láttam a telódban,
a párod (a Jány) hívott.
SZERELMEM, írta ki.

Él-e még ez a dolog,
vagy a kapcsolatotok
emlékműve, amit
ha nem is lebontanom,
de szükséges kezelnem?

Nem a szexre vágyom, csak beszélgetni veled.
Minden apró fejleményről, apró semmiségről.
Mit ettek a macskák, főztem-e galuskát?
Hogy van a jószág, hogy vannak a méhek?
Szaporítottál-e, s mennyi mézet kérnek?

Sok-e, a munka, a dolog,
beakadt-e otthon egy laza bal horog?
Jaj, miket beszélek, dugd be füled, kérlek!

Azt is elmondanám, ma hívtam a 20-asod,
kérésedre tiltva volt, kitaláltam hát, egy „horror iratot”.
Összeállani látszott a kép. Megírtam. Hatott.
Emeld a kalapod, párosunk végrendeletére.

El is küldtem volna, ha van net a mobilon,
gondoltam, a szívemet néked, végleg kikapcsolom.
De aztán felrémlett, felismerve a rémet,
kishitűségem többé enni már nem kérhet.

Elkergettem hát, felkötve a gatyát.
Felhívtalak végül, magam le nem rontom,
összeszedetten, a 30-as mobilon.
S csodák dörgése, a hatodik csörgésre,
fülem elélvezett, hát így vagyok én véled.

Kb. egy hónap se telt el,
azután, hogy megismertelek,
zöld szemmel néztelek,
megbántottalak,
fejbe vertelek
fejedre olvastam
az összes romodat,
s Te viselted kornyadtan.

Ezért, a többi 23 hónap tematikája lett,
hogy átlagon jóval felüli intelligenciámat összeszedve,
kanosszát járva, kiengesztelkedve kiengeszteljelek.
De mire sikerült, cél nélkül maradtam,
csalódás magamban:
az anya birka, h’ába két bárányt megellett,
világhír könyvemet nem kellett megírnom.
Mert kezdetben bírtam bizalmad, szerelmed.
Hogy a múlt elveszett, csalódás számomra.
Nem maradt más nekem, csak a jelen, s jövő,
összeszedni magam, biz’ kell hozzá a tüdő.

Szeretni valakit nehéz.
Gyűlölni valakit merész.
Szeretni valakit nem nehéz.
Gyűlölni valakit nem épp merész.
Szeretve lenni, mint fényben fürdeni.
Szeretni valakit, mint fényt árasztani a fókuszált személyre,
de vigyázz, ha mert túl sok a sugárzás, a személy leégne,
hűsítő árnyékra, sietve cserélne le téged.
S fénysugarad, láthatatlan futna, remélve, véget, visszaverődést,
hogy önmagában fürödhessen, mert a fény csak akkor látható,
ha az akadály valós, nem színlelt.
S az érzés mi ekkor gerjedni tudott, önmagát felfalóvá lesz.
Na, menj innét! Eressz!
Merész ez! Vagy talán kevés ez?
No, lássuk, mi van még benne?
Költőcském, hogy vagy eleresztve?
S elárasztva, mert ha
ennyi mit tudsz, ez keserű kevés.
Olyan, mint a hányadékevés!
Fújj! Vidd innen a mocskot!
Nem kell ez! Edd a sült barackot!
Amit nyomtam a fejedre lekvár helyett.
E helyütt!

Jaj, a múltkor valamit nagyon elrontottam!
Figyelted azt a nagyképű fájdalom elkerülő dumát?
Amit eleresztettem, s csak később vettem észre hogy a rovásodra?
Akkora koloncot akasztottam volna a nyakadba, s te, nem tiltakoztál.
Nem próbáltad lerázni sem magadról, nem úgy, mint Morzsikám,
ki állt, cöveket vert lábbal mozdulatlanul,
mikor a láncot a nyakörvvel a nyakába akasztottam, hogy vele kis testét, oltásra vonszoljam.
Ó, szent civilizációs ártalom!
De aztán mindkét esetben, jobb belátásra tértem.
Őt nem vittem oltásra, téged hagytalak még másra, s jómagam önkéntes száműzetésbe vonultam.

A múltkor nagyképűen azt írtam neked, hogy ha jövök, rá fogsz érni. Nagyképű kijelentés volt megbántam és most vezekelek érte. Nem lett volna szabad elárulnom, hogy képes vagyok rá.
Nehogy megleckéztess, mert képes vagy rá!

Na, pá! Búcsúzol? Nem is akartam veled beszélgetni. Csak úgy tettem, mint aki akar.
Fáj, mikor előbb búcsúzol el tőlem, mindig ez van, ha utóbb búcsúznék.
S tudod miért, mert régen ez nem így volt! Búsulnék!
De a barátnőm mondta, ne adjam ki magam ennyire neked, se másnak. De én dicsekedni akartam, csak neked, nem másnak.

Reggel a WC-n, rám tört az ihlet.
iPod a kezemben, nem bírtam felállni.
A munkahelyemen már javában folyt az értekezlet.
Most meg itt állok pucéran,
de legalább a fogam már megmostam.
Feledékeny lettem, hogy az írásban ne zavarjon semmi.
Szeretek reggel az ágyban, az iPodon feküdni.
Nem ismertem fel, a férjem után vittem.
Nem az ő telója? Mutattam, kérdeztem.
De egy cseppet sem aggódom,
mert érzem mekkora szeretet van bennem, irántad.

A nők, szegények, nem mernek szeretni,
mert félnek a férfiak macáinak lenni.
De ne féljetek, mert minden férfi,
a leggonoszabbnak látszó is, hát még, a jó,
meghajlik az igaz szeretet előtt, mert az való.

De szóljatok, ha szívetek gyenge!
Küldök nektek erőt, közelre és messze.
Ha férfi és nő tökéletesen egyesülni tudna,
Vége lenne a világnak, bajával együtt,
abban a pillanatban.

Nagy baj van!
A férjem veszekedett a főnökével,
majd pénzt kért tőlem, kinek fején, vaj van.

Én már tudok szeretni!
S aki nem tudott, mind lemorzsolódott mellőlem.
Csak Te maradtál nekem, férjem, gyermekeim.

Lekopik rólam a félelemkeltéssel kikényszerített énem.
Itt állok, majd pőrén, remélem.

Macskám köszöntése reggel,
ki a pamlagon fekszik,
és Foltikának hívják:
Szia, Foltika!
Édeskicsiszőrös Maszturbina.

Úgy látszik,
megtaláltam a hangom,
a kéretlen intimitásit.

Telve vannak már az édes kis tökeid?
Ah, krémes gombóc, oh, oh, oh, óh!
Nudli volna jó! Jaj, megkóstolható?
Szopogatható? Megrágcsálható?
Ölbe kapható? Súrlódása jó!
Krémes gombóc, oh, oh, oh, óh!
Reggel volna jó, frissen volna jó!
Nincs fogható hozzá!

Olyan nehezen aludtam el az este,
majdnem elcsíptem az első kakaskukorékolást.

Febe, drágám ez az a több, amit akartam, amitől annyira féltél.
Ugye, hogy nem is annyira félelmetes?
Ugye, nem is olyan rossz,
amennyire gonosz.

Amit a szüleim haszontalanságnak ítéltek meg,
az, az is volt. Azt, irtották. Köztük engem is.
Ezért lettem, kiirthatatlanul, olyan erős.