Az élet homokóráján
peregnek a szemek.
Tik-tak, fújja áriáját
a nagy homoksereg.
S lám, a Nap is elbukott már,
nem kacsint még egyet.
Hallgasd a fák suttogását,
a fű üvöltését,
s megtudod, a nappal kopár,
az éjszaka félénk,
ha kihunyt a tűz, mely átjárt,
mikor tényleg éltél.
Most múlik a perc, már rohan,
állítsd meg, rajta hát!
Hozd vissza a régen várt múltat,
kulcsa megvan talán.
S mi átkeringőzzük azt újra,
mint élet és halál.
S megint mosolyogni fogunk,
őszintén szeretni,
csalfán egymás kezét fogjuk,
tanulunk nevetni.
A másik szívébe jutunk,
s nem fogunk kimenni.
Nézd, én szeretlek, mint régen,
válaszolnod nem kell.
Bízz, hogy láthatlak még téged.
A Nap is még felkel,
fényével meglellek végre,
csak ne menekülj el!
2 hozzászólás
Annyi, de annyi szép gondolat van ebben a versben, szerintem , csak írtad, és írtad…
Jó érzés ilyen szeretet-verset olvasni!
Gratulálok: d,p.
Kedves dinipapa!
Köszönöm soraidat, örülök, hogy tetszett a vers!
Üdv: Lily Allen