Évszakok csókja

Tél

Utolsót rezdül sápadt ajkán az élet,
cserzett ujjain jégcsap körmöt növeszt,
s fejére húzza sötétlő dunnáját, elalszik,
bágyatag lámpása a Hold, majd őrzi,

még szél ringatja a föld méla álmát,
hol láthatatlan kezek rajzolnak csodát,
fagyba dermedt jégvirágok egész sorát,
s mögöttük hófehér tajtékba borul a táj.

Törékeny csendbe hinti ezüst porát,
s aprókat lélegezve ködkendőbe fonja,
szendergő természet fáradt föld fodrát.

Szelíd titok oson be minden lak ajtaján,
gyújtva kicsiny csillagokat rezdülő pillán,
s lét húrját angyalok csendesen pengetik.

Tavasz

Lét húrját angyalok csendesen pengetik,
s bíborhajnal tüzében ébredő kisgyermek,
a domboldalak redőibe álmosan simuló,
villanó látomás, az első Nap apró sugara.

Kéjes borzongás tavába temetve,
a Tél medrébe réveteg megbújó,
föld fagyában álmosan szendergő,
hideggel átfonódott kis fűszálakat.

Égi kikelet színes árnyakat fest,
illat felhőkbe bújtatja ágak, lombok,
minden kibuggyanó puha zöldjét.

Szerelem könnyével búcsúztatva
holt ősét, s búgó éjjelek lágy ölén,
már sarjadó vágyban ébred a lét.
Nyár

Már sarjadó vágyban ébred a lét,
s márvány felhőt terít zöldek fölé,
kékülő ég tükrében fürdőző táj,
szivárványon lépdelve szórja mosolyát.

Bozontos szél súgja titkos vágyait
a még álmosan pislogó reggel ajkára,
s lázasan felcsókolva harmatcseppjeit,
nászra készül angyalok dalát búgva.

Nyár szívének lobogó lángtengerét ontja,
megperzselve virágba boruló köntösét,
lassan szomjan hal a pihegve táguló tér.

Az alkonyba bújó Nap felölti koronáját,
szárnyra kelnek nesztelen suhanó árnyak,
fény és sötétség végtelen harcba száll.

Ősz

Fény és sötétség végtelen harcba száll,
vérüket szétfröccsentve hemperegnek,
megvetett avar ágyuk deres paplanján,
s lépdel köztük bús vezérük az Ősz.

Ráncos homlokán a bánat felsejlik,
s könnyek tavába temeti gyermekei,
rozsdásra aszalt maradék hamvát,
mit szél úrfi élettelenül szertedobál.

Ráncos kezével gyengéden kaparászik,
holt kincsei porán, s megcsonkult életét,
az idő mozsarában őrli apró darabokká.

Tompuló fénybe kitárja háza ablakát,
lomha köd lepi be minden ősi álmát,
s utolsót rezdül sápadt ajkán az élet.