Itt az idő úgy elrohan,
ez a világ már nem olyan,
mint amilyen ötven éve…
Én sem vagyok már húsz alatt,
rég túlléptem a hatvanat,
esztendőim összevéve…
Hol vannak a hamvas lánykák,
kik a srácaikat várják,
selymes, csillogó hajúak…
Alabástrom válluk ifjan,
karcsú boka, s derék villan,
még gondtalan sóhajúak…
Már nagymamák, ősz tincsekkel,
lényükben lelki kincsekkel
ragyognak új idők szárnyán…
Öreg urak mosolyognak
bajszuk alatt, s huncutkodnak,
őszi napsütésre várván…
Én itt élek a jelenben,
de a múltban ott rekedtem,
emlékeim velem vannak…
Csak aki nem tud feledni,
tud igazán boldog lenni,
gyűl emléke, s kincse annak…
Ami történt, szép esemény,
mindig benne és vele él,
gyönyörködhet benne…
Egyszerre van minden korban,
úgy pezseg, mint gyöngy a borban,
lángoló szerelme…
Mert ami volt, eltávozik,
a világ is megváltozik,
csak az emlék marad…
Míg járjuk a jelen utat,
ismerjük a letünt múltat,
jövőnk szalad elénk…
Őrizzük, mi féltett kincsünk,
ha fehérré válik tincsünk,
ezer tündérmesénk…
2 hozzászólás
Ó, de jó ez a versed, kedves Albert!
Bizony jó időnként visszanézni, mert – gondolom – mindenkinek van sok-sok kedves emléke.
Nagyon szépen írtad meg. Kétszer is elolvastam.
Szeretettel köszönöm a kedves időt, amit olvasással töltöttem el.
Lehet, hogy máskor is el fogom olvasni.
Kata
Örülök, hogy tetszett a vers, kedves Kata! Bizony jó olykor visszaemlékezni a régi időkre, melyek már csak emlékképekként léteznek, de átélhető sok minden a múlt élményeiből, érzelmi tölteteiből.
Remélem, még elolvasod máskor is…
Üdvözlettel: alberth