Hull a sárga falevél,
rozsdabarna avarra,
még a szél is aluszik,
a csendet nem zavarva.
Egy halovány ködpára,
a távolban elmereng,
zizzen a hulló levél,
végül újra úr a csend.
Elenyész a nyár nyoma,
hová lett sok kis bogár?
Arany-erdő sóhaja –
bágyadt, őszi napsugár…
Ez az ősz is szomorú,
mégis szép, s a nyugalom
szétárad a szívünkben,
…megpihen bús lombokon…
2 hozzászólás
Szia alberth! 🙂
Talán még nem is szembesültem igazán mély melankóliáddal, most megtörtént. Nem tudlak elképzelni szomorkásnak, mert eddigi verseidben vagy a hazafias tettvágy, vagy a pajkos, gyermeki költő uralkodik.
Meg is leptél, mert most megismerhettem lírai oldalad is.
Tetszik a fordulás, de minden kategóriában szívesen olvasgatlak. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Ezt a verset most egy facebook-os feladványra írtam. Egy szép őszi képhez kellett verset illeszteni. Először ráhangolódtam, aztán ilyenre sikerült megírni. Az őszben mindig érzek valami szomorú melankóliát, még akkor is, ha szépen süt a nap. Ezt próbáltam a versben áthozni…, amely nem is az én lelki sajátosságom lenne, de hát egy költő átérez dolgokat, sőt megérez… Örülök, hogy még meg tudlak lepni, mert ez azt jelenti, hogy még mindig van mit újítani… 🙂
Szeretettel: alberth