Ólomfelhők járnak,
ködös, nyirkos a lég,
hol a varjak szállnak,
s végét járja az év,
víz virít az ágon,
ez ilyen karácsony.
Kurták a nappalok,
korán lámpást gyújtunk,
mi szürke alakok,
mikor kezet nyújtunk,
csillan szemünk…, látom,
ez ilyen karácsony.
Fénylő tekintetünk
az ünnep szentsége,
mit mélyen rejt szívünk,
egy kisdednek képe,
mint egy csodás álom,
ez ilyen karácsony.
Képzeletünk vásznán
fehér pelyhek szállnak,
vágyainknak szárnyán
hópaplanná válnak,
s abban lovasszánnyom,
ez ilyen karácsony.
Együtt már a család,
apraja és nagyja,
felszáll a friss kalács
mennyei illatja,
s áldás van a házon,
ez ilyen karácsony.
2 hozzászólás
Nagyon igazad van kedves Albert, hogy a hagyományos vers az etalon: szabatos, magyaros, rímelő, csak olvasni kell, mert hibátlan és gyönyörű minden versed.
Ezért csak gratulálni tudok: Kata
Köszönöm, kedves Kata!
Igyekszem úgy írni, hogy felvegyem a fonalat, amit a magyar klasszikusok reánk hagyományoztak. Művészetre törekszem, de nem művészkedésre, s ez nem könnyű, keresem a határt, ahol a költői eszközök használata elegendő, mert szükségesek természetesen, de túlcifrázni sem szabad, mert nehézkessé sem szeretném tenni az olvasást. Ezért is fontos a ritmus, a dallamosság és a rímek következetes használata.
Úgy érzem hogy lehet mindig fejlődni is mindvégig, mert az ember sosem lehet teljesen tökéletes. Aztán az olvasó dönti el, hogy jó e a vers, vagy kívánni valót hagy maga után.
Én elsősorban a verskedvelő olvasóknak írok, hozzájuk alkalmazkodván, mint az a színész, aki a közönségnek játszik és nem saját magának. Ehhez alázat kell a költészetbe fektetett munka és az olvasók iránt egyaránt.
Köszönöm az értékelést!
Szeretettel: alberth