Elkerült az álom,
ezen az éjjelen,
egy évvel ezelőtt
lepergett életem.
Lepergett életem,
egy idegen ágyon,
amit akkor láttam,
ma is újra látom…
Ma is újra látom,
nem vártam a reggelt,
nem vártam a műtőt,
de az éjjel eltelt…
Eltelt ez az éjjel,
ültem elmerengve,
számtalan gondolat,
jut ma is eszembe…
Eszembe jut ma is,
milyen kicsik vagyunk,
akkor imádkozunk,
mikor elfogy szavunk…
Mikor elfogy szavunk,
tudom, hogy ott vannak,
az Angyalok mindig,
mindig meghallgatnak…
8 hozzászólás
Huhh! Sajnálom, hogy ilyesmin kellett átmenned, de jól sikerült verset ihletett. Az utolsó előtti versszak pedig… igaz, sajnos, igaz. Szép vers. Szeretettel Era.
Kedves Tibi!
Igen, az Angyalok mindig, ráadásul én is, pedig nem is vagyok angyal. :-))) Mily kicsi tud lenni az ember, amikor bajban van. S milyen szép a világ, mikor attól félünk, hogy nem láthatjuk. Erő kell ahhoz is, hogy ezt utólag elismerjük. Te most megtetted, szépen, nyugodtan visszagondolva, és talán hálával telve. Gratulálok!
Szeretettel: pipacs 🙂
Szia!
Nehéz pillanatokban mi minden eszünkbe jut. Versed szép fohász, és biztató kapaszkodó.
Szeretettel:Marietta
Parányiak vagyunk, de képesek lehetünk óriási dolgokra!
Valóban nehéz lehetett neked akkor, de megtaláltad az utat és meghallgattatott imád, mellyel az angyalok segítettek, őriztek Téged!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
"akkor imádkozunk,
mikor elfogy szavunk…"
IGEN.
Köszönöm szépen, hogy olvastatok és értékeltetek!
Szeretettel: Tibor 🙂
Szép, mély érzésű vers.
Köszönöm szépen kedves Irénke! 🙂