Ezernyi rejteken…

Ezernyi rejteken keresem lépteid,
s ezernyi vágyaim indulnak feléd.
Mint gyermek, úgy vágyom utánad,
ki élsz az egeknek egein, túl nekem
minden messzeségen, túl minden
ábrándtelt időn, melyben még a
képzelet is elvész, ami hívja
követni bensőm érzéseit feléd,
csak tefeléd. Oly gyönyörű élnem
e rejtekbe elbújva, mit érzetül
kaptam tőled megannyi éven át,
ki mindenkor ott voltál velem és
most is itt vagy, hol írom tehozzád
versem. Minden pillanat rejlésében
benne élsz, benne, mert e végtelen
időnek te vagy minden támasza,
mint ahogy nekem. Bennem élnek
vágyaim formálásod valós
tekintetén, mit belehel ezernyi
reményén e rejtek, mi szívemben
elhív teérted vágyni, amit e bennem
lévő benső alig tud viselni. Úgy várom
jöttödet gyermekkorom óta, s tudom,
hogy eljössz az ígéret szerint, e szív,
e vágy, e benső, e tőled kapott értelem
mindezt jól tudja bennem. Én téged
tudlak magamnak vágyaim ezernyi
rejtekén, mikor az éji csendben
hallgatom bensőmben a teérted való
dobogást, a teérted való érzést.
Mikor felszakadnak sebzettségem
érted való könnyei, ki akkor is ott
vagy velem, mint ahogy most is
e rejteknyi múlásban. Én mindenkor
érzem azt, mi tőled jön felém, szövetve
reményül e szív rejlésein való
ábrándokat, melyekben mindenkor
élek. Melyeknek egésze bezár engem
e buroknyi időn, hová követnek
pillantásai minden rejteknyi csendnek,
hová kapaszkodom mindenkor lenni.
Mindenem te vagy nekem e létben,
e ragyogásban, melyben mindenkor
téged láttalak, ki követlek e gyermeki
azonulásban nem csupán a sejtések
útján, ki vagy az élet önmagad, s annak
minden iránya bennem tehozzád vezet.
Bár tudná a világ s érezné azt, mi
benned való törődés felé felülmúl
minden emberben való képzetet, mit
egy ember képzelhet terólad. Oly
gyönyörű veled létezni, bejárva nálad
a képzelet egét, ki láttatod velem, mi
a mélység és a meredély abban való
vágya, miben rejlik túl minden ábrándom
ezernyi világa, ezernyi éveken, mikor
a végtelenbe vész voltjaimnak
felsejlő, teérted való minden iránya.
Engem messzeségül hívnak teérted az
évek, ki követlek téged tűnő éjeken át,
követlek e szív szabad akaratában máig,
hogy lássa meg a világ, mily gyönyörűség
a veled való egység, kiért egykor
elkezdtem verset írni, a te dicsőségedre
s dicsőségedért. Igen, én mindent
neked köszönhetek s nem önmagamnak.
Nekem érdemem nincs vagy éppen alig
van, ki láttatod velem a költészet útját
irányulni bennem, ki vágytam mindenkor
a veled való egységre, Jehova Isten, e
leheletnyi létem, olykor teérted elárvult
minden lényegében. Igen, köszönök
neked mindent ezernyi reménnyel,
ezernyi érzésem letétül született érted
való alkotásaiban, mikben megfogant
mindenkor a teirántad való versek
vágya, mik e szívben rejlettek mindenkor,
mint ahogy most is, átadva neked
ezen kincseim tetőled kapott szavait,
érted való meghittségem megannyi jeléül.