Fagyos a föld talpam alatt,
óvatosan lépkedek.
Drágakövek csillannak meg,
s nem fújnak most rút szelek.
Fákon jégkristályok csüngnek
hóbundába takarva.
Zeng a szél-hegedű hangja,
álmos a nap, szemét lehunyta.
Öreg tölgyfa dédelgeti
csodákkal teli álmát.
Bóbiskolt mókus, a borz, még
ősszel bélelte vackát.
Elnyugszik az erdő, mező,
s megpihen sok gondolat,
csak a lélek hallja tisztán,
ha kőszívről lehull a lakat.
5 hozzászólás
Kedves Suzanne!
Szereted és érzed a természetet – ez kiderül a versedből. Örvendeztess meg még sok ilyennel bennünket, érezd itt jól magad!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Yen!
Köszönöm kedves szavaid! 🙂
Kedves Suzanne !
Kellemes kis vers, jó érzés volt olvasni.
Csatlakozom Ylenhez, érezd jól magad közöttünk 🙂
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu! Köszönöm kedves szavaid és a jókívánságot! 🙂
Szép vers, a befejezése nagyon jól illik hozzá. Szél-hegedű, ez a metafora is nagyon tetszik.
Fagyos a föld, de a versed mégis melegséget sugároz.