Fájdalmas élet

Szabad perceimben sokat gondolkozom rajta,
Morfondírozok, ahogy a legtöbb magamfajta:
Számos öröm ellenére miért fáj az élet?
Miért hordozok magamon ezernyi pecsétet?
Más azt mondja, bizonytalan módon veled játszom,
Nem tudom, mit érzek, folyton zavarosnak látszom.

Válaszom annyi: sosem volt játék, én szerettem!
Ki láthatja át az ügyet valóban helyettem?
Az ember, ki soha nem képes másnak örülni,
A szánalmas cselnek mégis hajlamos fölülni?
Ki nem ad, de egy szemrebbenés nélkül követel?
Kinek a világmindenség pazar ékköve kell?

Fáj, mert egyre jobban azt érzem, elveszítelek!
Utolsó csókunk ez, magunkon nem segíthetek!
Öleléseink az égben meg vannak számlálva,
Keservesen élünk majd tovább messze, elválva.
Ami valaha gyönyörű volt, szép emlék marad,
Eszembe jutsz mindig, ha látom a Tisza-tavat!

Rád gondolok, csak rád, ha a nyár angyalian hív,
Ha újra megdobbanhat értem egy szerető szív!
Bár tudom, a későbbiekben mindez oly más lesz,
Az érzelem nem ér többet: konformista jelmez!
Te Minden voltál nekem, sok közül a legelső,
Hanyag személyem épp ezért nem lehet felejtő!

Az első csók, s a legeslegelső szerelmes szó:
Többé nem lesz már semmi ehhez hasonlítható!
Tán azt mondják szemedbe, ne búsulj, mert jön különb,
Nem bánhatom, a fájdalom viszont nyomorba dönt!
Érzéketlen emberek sebezik hitvány lelkem,
De te óvd meg, s bizonyságul tartsd meg silány versem!