Amióta kiástad a hantomat, arcodat
el nem feledem, merthogy szeretem.
Éjféltájban menedékház az a tűz, mi tiéd és bennem is ég.
Amióta csak őrzöm a csókodat, jó sokat
álmodtam, s neked elmondtam,
hogy mennyire fájt, mikor elhagytál s a világ közepébe szorult a szívem…
Ha te nem vagy, minden pillanat itt ragad,
itatom szívem, másom sincsen.
Éjjeli órán menedékház az a fény, mi tiéd, és engem is ér.
Ha te nem vagy, vágyom a csókodat. Jó sokat
adj nekem édes, semmi se véges!
Annyira fáj, hogy nem vagy enyém, soha nem leszel, érzem, kíntól vérzem…
Falióra, ha méri a perceket, ezreket
elhagy már, ahogy elhagytál,
de ha eljön a reggel, nem fúj már az a szél, mi belőled engem is ért.
Falikép, ami lettél. Emlék. Nemrég
csoda-dal voltál, s eltorzultál.
Zene, ami szép volt déli verőn, de az éjjeli tücskök szétciripelték.
3 hozzászólás
Igazán szépen fogalmazod meg ezt a gyötrő melankóliát. Nagyon tetszett a versed!
Köszönöm, hogy olvastál! Örömmel tölt el, hogy tetszett 🙂
Nagyon szép. Bár néhol kissé sablonosnak hat, nagyon kreatív, tetszetős képeket használsz. Ha sokat írsz, egyre jobb lesz. Csak így tovább
Üdv