Fedetlenül

Tetszik a mű ellentmondásossága. Egyrészt a régit hátrahagyó lírai én újba kezdése, melynek lendületét, kiugrásának dinamizmusát találóan érzékelteted a vers első szakaszában. Az első három sort olvasva a mű szinte konvencionális, jól illik a régit hátrahagyó, újat kezdő versek közé, itt még a forma is szabályos; nagyjából azonos hosszúságú sorok, azonos szótagszám. Csupán az hibádzik ahhoz, hogy az első versszakot klasszikusnak titulálja az ember az a negyedik sor és a sorvégi rímek hiánya. Eme hiány keltette disszharmónia gyanakvást szülne az olvasóban akkor is, ha nem látná a vers egész alakját. Ezt a hiányérzet a mű további részében bomlik ki, mikor is a konvencionális lepel lehullik, formailag zaklatottá válik a vers, és tematikájában is éles váltás figyelhető meg; az elszakadás okozta szabadság helyett a régi utáni vágy, a sehogy sem jó érzése jelenik meg. Ezt a gondolatmenetet folytatva új értelmezést kap a cím, illetve az első sorban lehulló lepel; míg az első szakaszban a régi, nehéz bársony leomlását sejti az olvasó a cím mögött, addig a későbbiekben kiderül, hogy az elszakadás hamisságának fényre kerülése okozza a pőreséget, fedetlenséget. Az utolsó szakaszban aztán elbizonytalanodik a lírai én is, egyfajta semmiben lebegést, szakadék szélén való függést érzékeltet a mű ezen része, mely átmeneti llapotot aztán a leírt zuhanás old fel tisztázatlanul hagyva annak pontos mikéntjét; lehet a fénytől távolodó sötétség felé tartó, a régi fénybe újból viasztalnul visszatérő, vagy egy új fényforrás vigaszát kereső, s ezzel ugyanazt a hibát elkövető zuhanás is.