szorítottam apám kezét
fehéredett az éjszaka
kiült egy szín az ajkára
sápadt szilva lila
üres tájak tükröződtek szemében
tágra nyílt neki a világ
a hitvány napok már nem rajzolnak
több ráncot homlokára
elnémult a munkaszerenád
zsivajtalan lett körülötte az erdő
a tölgyek egyenesen álltak
egymástól kérdezték csak halkan
milyen az íze a halálnak
4 hozzászólás
Szia Edit!
Fájóan cseng!
Fájó emlékek!
Együttérzésem!
A legjobbakat!
Legyen szép estéd:saior
Köszönöm Sailor!
Ahogy idősödök, egyre élesebbek az emlékek.
Szia Edit!
Tetszik, hogy nem a feketét választottad jelzőnek. A fehér sokkal jobban passzol költői képeidhez.
Nagy-nagy ölelés!
Köszönöm Eferesz! Több mint harmincöt éve.
Ölellek én is.